|
A Kicsivel családi beszélgetésre mentünk
egy általános iskolai túljelentkezés
miatt, felvonultunk mindahányan.
Vittünk egy lapon hat kinyomtatott fényképet
az életéről, mint beszélgetést
könnyítő alapot. Emlékeztem, hogy
mintha egy rajzot is várnának, így amikor
kihoztuk az oviból, vittünk egy aznapi huszáros
rajzot, ami jóindulattal egész jónak
tűnt. Ültünk öten a folyosón várva,
hogy ránk kerüljön a sor. A Kicsi nézegette
a rajzát, és komoly-huncutul megszólalt:
„Hümm, van ezen egy kis vérfoltika!”
Valóban, a március 15-ei huszár kicsit
sebesült volt a lábán, ezt eddig észre
sem vettem. Reméltem, nem a vérfoltikával
kezdi majd a tanító nénis társalgást,
gyorsan rátettem a fotós összeállítást,
hogy inkább azt nézegesse. Reménykedtem
nem lesznek olyan kérdések, amiket előző
este a testvérei feltettek neki játékból:
| |
 |
- Majd biztos kérdezik mi a kedvenc zenéd! Mit
fogsz mondani?
- ÉSZIDISZI!
Anya vérnyomása felszökken:
- Figyelj csak, nem arra kíváncsiak, hogy nagy
ritkán mit hallgatsz meg a bátyáddal,
hanem, hogy általában miket szoktál,
mit szeretsz. Tudod Gryllus Vilmos bácsi, Palya Bea
néni…
Kicsi töretlenül:
- ÉSZIDISZI!
Anya témát vált:
- Biztos kérdezik majd, hogy miket szeretsz játszani.
- Gyöngyözök.
- Legó, társasjáték, tudod ezeket
is említheted.
- Nem, csak gyöngyözök. (Az oviban épp
gyöngyözés a sláger).
- De szoktál legózni is, nem?
Kicsi kitart:
- Nem, csak gyöngyözök.
Hagyjuk, lesz ami lesz…
Mire elhessegettem a tegnapi párbeszéd emlékét,
sorra kerültünk, belesüppedtem, egy vizsgázó
kisdiák érzetébe, nem számítottak
a végzettségeink, életünk jótettei
és bűnei, ott ültünk és próbáltunk
nagyon visszafogottan, nagyon jó benyomást kelteni.
Ne mondja nekem senki, hogy a hét évesek nem
érzik egy ilyen családi ismerkedésen,
hogy ez valójában felvételi, olyan édes
felelősségteli és izgulós arcot
vágott, mint még soha (a korábbi játszódélutánokon
nem izgult, oldottan közlekedett, pontosan érzik,
minek van tétje).
Minden egyes válasza előtt mélyen szívott
levegőt vett és úgy mondta tömör
és célirányos válaszait.
| |
 |
Nézegetik a fotókat:
Tanítónéni:
-Mit láttál a vízben búvárkodás
közben?
Nagylevegő, kifújás:
-Halat!
-És még?
Nagylevegő, kifújás:
-Rákot.
Nagylevegő, kifújás:
-Vizisünt.
-Hol volt ez?- (Hú, gondoltam magamban, ezt bebuktuk,
földrajzzal nem készültünk, de kivágta
magát, mélylevegő: )
-Horvátország!
Így folyt a társalgás.
Aztán elmehetett megnézni a polcon a játékokat,
amíg velünk ismerkedtek, majd visszahívták:
Gyere, ülj még egy kicsit ide hozzánk!
Erre megfogta a korábbi székét, felemelte
és teljesen odahúzta a tanító
nénikhez. (Parancs, kérés teljesítve,
bizalom teli arc, leleményes segítőkészség,
tárgy odébb helyezése magunk megsegítésére:
5 pont).
A tanító nénik éljeneztek:
- Ilyen gyermekünk még nem volt, jaj de jó,
hogy egészen ide hoztad a széket! Nahát
de jó, de kedves, ilyen még nem volt…
Szerintem a szék miatt felvették! Ki hinné,
min múlik a siker.
Kár, hogy a gimnáziumi felvételin már
nemcsak széket kell majd tologatni.
|
Honlaptérkép
