ÉNEKELT VERSEK

Kertész leszek, fát nevelek,
kelo nappal én is kelek,
nem törodök semmi mással,
csak a beojtott virággal

Tintába mártom tollamat
És tiszta kék égbe magamat

Félrerántom a harangkötelet,
Falba verdesem szegény fejemet

Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az utak.

Hogy nincsen hiába semmi és minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is,
S a darabkább utálja már a darabkát is,

Hogy magadat tisztán találod meg másban,
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktol kigyúlnak a házak,
És engesztelo vízzel már locsolgatnálak,

Hogy hidak robbannak a szegény emberekben?!

Ó, barátaim, hét napja nem ettem!

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Elhatároztam, hogy végképp író leszek, és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar francia filozófiai szakra iratkoztam be a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 59 órát és 20 órából kollokváltam kitunoen.

Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetbol kellett volna vizsgáznom, magához hivatott és elém tárta a Szeged címu lap egyik példányát, melyben a Tiszta szívvel címu versem megjelent

Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsom, se szemfedom,
se csókom, se szeretom.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendom hatalom,
húsz esztendom eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak, és felkötnek,
áldott földdel elfödnek,
s halált hozó fu terem
gyönyöru szép szívemen

1925 április 2.-án, egy hétfoi napon történt, Horger Antal leíró magyar nyelvtant adott elo, óráit mindig reggel 8 és 9 között tartotta……jegyzeteimet szedegettem, a fiúk már a folyosón voltak a professzor úr elmenoben odaszólt
hozzám:

Kérem Fehér úr, szíveskedjék József úrral és még egy bölcsészettan hallgatóval bejönni a szobámba.
A folyosón még utolértem Attilát, szóltam neki, várjon, míg visszajövök, nem tudtam mit akar Horger, de örültem, hogy makói fiút vihetek magammal…sikerült elcsípnem Kovács Mihályt tanúnak, s elindultunk a tanári felé

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

A professzor állva fogadott…mi is megálltunk az asztal sarkánál, Attila szemben a professzorral, Mihály balra, én jobbra Attila mellett…felénk fordult,..meglepett, hogy nem a megszokott töredezett, barátságos hangján szólalt meg, ebben a pillanatban nagyon komoly volt, hangja inkább éles, eloadása folyamatos, így még nem is hallottuk beszélni

Kérem József úr, ön egy verset irt a Szeged múlt vasárnapi számában…többek között azt írta, hogy nincs se istene, se hazája, és hogyha kell, eladja magát és embert is
öl. Kérem, én a bölcsészeti kar álláspontját közlöm önnel,

Kell ez nagyon, igen nagyon
napkeleten, napnyugaton,
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

Ön középiskolai tanár ilyen felfogással nem lehet, ilyenre nem lehet oktatni a magyar ifjúságot. Nálunk elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, ön nem fog kapni.

De professzor úr, mikor én azt a verset írtam, már három napja nem ettem

Kérem ….s ezt a kéremet igen élesen dobta közbe, elvágva Attila szavait…. a verse megjelent, csak ennyit akartam közölni. Leült, nem nézett fel többé
Attilára néztem….láttam, ahogy meglepetten elkomolyodik, az addig bizalmas, szolgálatkész arc hirtelen átalakul, nagy barna szemét tágra nyitotta, eroset nyelt, alsó karjait közelebb húzta magához, arca megmerevedett,mint a vigyázba feszülo katonáé, fejét hátraszegte, s most már daccá keményült egész tartása…kifelé menet eröltetetten határozott volt a járása

Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsom, se szemfedom,
se csókom, se szeretom.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendom hatalom,
húsz esztendom eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak, és felkötnek,
áldott földdel elfödnek,
s halált hozó fu terem
gyönyöru szép szívemen

Sokszor emlegetik a sors iróniáját, s itt valóban arról van szó, ez a versem, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokomentumának nyilvánította, nem egy ízben a ’kései korok számára’

Ignotus pedig ’lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta ezt a gyönyöru szép verset. Ahogy a Nyugatban irt róla. És ezt a verset tette Ars poeticajaban az új költészet mintadarabjává

Kertész leszek, fát nevelek,
kelo nappal én is kelek,
nem törodök semmi mással,
csak a beojtott virággal

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon
napkeleten, napnyugaton,
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

Költo lettem, mert hallottam, hogy vannak költok, mert mindazt szerettem volna én is csinálni, amit a kiismerhetetlen és félelmetes felnottek tettek. El akartam lesni lenyugözo biztonságuk titkát…

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltotoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
"Ön, amíg szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költonk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

Amit írok, ezért írom. Költészetet a költészetért, igazságot az igazságért, értéket az értékért. Ennél több nincs, mást nem vállalhatok.

: Bocsássatok meg, hogyha jó a versem,
És szeressetek érte

Én költo vagyok, de nem kell dicsoség,
ne ünnepelje bennem senki hosét,
ily ünneplést én Istenre hagyok.

Versem azé, ki szívem versbe kérte.
És nékem elég a barátság érte.

Szállj költemény, szólj költemény,
mindenkihez külön, külön,
hogy élünk ám és van remény,
van ido, csípjük csak fülön.

Nyugtasd a gazdagok riadt
kis lelkét – lesz majd kegyelem.
Forrást kutat, nem vért itat
a szabadság, s a szerelem.

Szólítsd mint méla borjúszáj
a szorgalmas szegényeket –
rágd a szívükbe – nem muszáj
hosnek lenni, ha nem lehet

Lement a nap nyugaton,
feljött a nap keleten.
Egyszeru ez,
él az aki eleven.

Rongyos mindegyik zsebünk,
rossz a magyar zsebe rég,
egyszeru ez,
elveszett az ezerév.

Ha elveszett, elveszett,
nem keressük már elo,
nem érünk rá,
vonaton jár az ido.

Vonaton jár az ido
s gépbol csinál madarat,
egyszeru ez
a gyalogos elmarad.

Szolgabíránk az agyunk,
nem parancsol más nekünk,
egyszeru ez,
mi már motorral megyünk.

Nem vagyunk mi bölcs urak,
s nem is vagyunk szamarak.
Új ezerév,
új magyaroknak marad!

Hetyke kis legény e vers,
s nem fél, így hát nem pimasz,
egyszeru ez,
csak a bátor az igaz.

Mindig más volna jó,
Szárazföld helyett a tenger,
Kocsi helyett hajó,
Amikor verset ír az ember
Nem írni volna jó.

Költo vagyok, - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az ido lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás, fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli, s kél a habban
kecsesen okos csevegés

:
Más költok, mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

-Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig, és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát!

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván a paraszt:

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között,
rám vár a mozi elott este,
a suhanc, a rosszul öltözött

hol táborokba gyult bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom. Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen
Kísérje két szüloje szemmel:
A szellem és a szerelem!

MINDENKI: KERTÉSZ LESZEK

Az elhangzott versek:

megtalálhatók ITT