Csathó Ábel
A mogorva ember
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mogorva ember, aki senkit nem szeretett. Egy kis faluban lakott.
Egy szép napon új lakók költöztek a szomszédjába. Az apuka meg akart ismerkedni a szomszédjaival, így a goromba bácsival is. Mikor látta, hogy milyen zsémbes, rájött, hogy azért nem szeret senkit, mert ôt sem szerette és szereti senki. Attól a naptól fogva rengeteg idôt töltött vele, s ettôl a goromba bácsi lassan megszelídült.
Késôbb ô lett a legszeretetreméltóbb a faluban, s boldogan élt, míg meg nem halt.

Zsidó Balázs
Az okos kisfiú
Egy Vili nevû, 2.osztályos kisfiúval esett meg az alábbi történet.
Vili – mivel már nagyon unta a hosszú telet – elindult, hogy elhozza a késlekedô tavaszt. Az út hosszú volt, s három próbatétel várt rá.
A Tavasztündér birodalmának bejáratát egy hatalmas, rettenetes sárkány ôrizte. Ahhoz, hogy a kapun beengedje ôt a sárkány válaszolnia kellett az alábbi kérdésre:
- Hideg, s ha melegre teszed, elolvad, mi az?
Vili csak rövid ideig töprengett a válaszon:
- A jég.
A sárkány tovább engedte a kisfiút.
Vili ment, mendegélt, s a birodalom közepe táján egy hatalmas barlang elôtt talált egy hatalmas követ, amin titkosírás volt. Amint a titkosírást vizsgálta, egyszer csak valami óriási dübörgést, dörmögést hallott, majd meglátott egy barna medvét.
- Ha megfejted a titkosírást, amit a kôbe véstem, tovább engedlek a tündérhez – mordult rá a medve.
A kisfiú emlékezett olvasmányaiból a titkosírásra, így könnyedén megfejtette azt. A válasz ez volt: hajó.
A medve nem tehetett mást, tovább engedte Vilit.
A kisfiú tovább ballagott, ment, mendegélt a hosszú úton, s már alig várta, hogy találkozhasson Tavasztündérrel. Végre megpillantotta ôt.
- Szervusz, Tavasztündér! Vili vagyok, s a városból jöttem. Nagyon várjuk már a tavaszt, hogy kinyíljanak a virágok, s kisüssön a napocska. Azért jöttem, hogy elvigyelek magammal.
- Csak akkor megyek veled, ha válaszolsz egy kérdésemre. Mennyi 5x8?
- Negyven! – mondta könnyedén Vili, hisz matematikából mindig jó volt.
A tündér nagyon megörült a kisfiú jó válaszának, mert már ô is nagyon vágyakozott az emberek közé. Vágyott arra, hogy elvihesse nekik a gyönyörû tavaszt.
Így aztán együtt mentek Vili városába, az emberek, a gyerekek nagy boldogságára.

Ács Alexandra
A barátság
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egércsalád. Mezei egerek voltak, búzatábla mellett laktak.
Tomika, a legkisebb egér szüleivel elment áfonyát szedni. Egyszer csak megpillantott egy lepkét, s utána szaladt. Amikor észrevette, hogy eltévedt, keserves sírásba kezdett. Sírt, sírt, majd egy furcsa zajra lett figyelmes. Egy kiscica bukkant fel a bokros mögül, aki szintén pityergett, mert elveszítette a szüleit. Mücürnek hívták. A két állatka hamarosan összebarátkozott, de sajnos egyik sem tudta, melyik a helyes út hazafelé. Eközben Tomi és Mücür szülei egymásba botlottak gyermekeik keresése közben. Ôk is összebarátkoztak, s eldöntötték, hogy egy irányba mennek, mert úgy gondolták, hogy a két jómadár is összetalálkozott. Hamarosan meg is lelték a rosszcsontokat a tisztáson. Ezek után mindig titokban, felváltva vendégelték meg egymást, de közben féltek, mert tudták, hogy a macska- és egértársadalom között tilos a barátság. Ennek ellenére bíztak abban, hogy a két ellentétes közösség elfogadja azt, hogy a cicák és egerek között is létrejöhet meghitt, baráti kapcsolat. Pár év múlva már nemcsak Tomika és Mücür családja kötött barátságot, hanem az összes egér és macska együtt járt - kelt.
Aki nem hisz, menjen el a búzatábla melletti kis házhoz és bizonyosodjon meg róla.

Jankovics Bettina
Miért foltosak a tehenek?
Hol volt, hol nem volt, volt a kerek erdô közepében egy kis falucska. Ebben a falucskában csak állatok éltek: kecskék, tehenek, lovak ... s így tovább, ahány állatot csak el lehet képzelni.
Szinte valamennyi kis állat szorgosan dolgozott, tüsténkedett. Persze, akadtak olyanok is, akik csak henyéltek, mint például a tehenek. Aki csak egész nap más kertjében le- gelésztek. Szokásukhoz híven mindig átugrottak a kerítésen, s megdézsmálták a termést. Igen ám, de a magasugrás egy alkalommal nem sikeredett valami jól, mert a gazda észrevette, s elkezdte kergetni a teheneket. Azok nekiiramodtak a kerítésnek, ám egy szög kiállt, s elhasította egyikük ruháját. Mivel nem értettek a varráshoz, felkeresték a kecskét, aki ezermester hírében állt, bár a szóbeszéd szerint igazán nem értett semmihez. Ô bátran vállalkozott a feladatra, busás jutalom – káposzta – reményében. A tehén bement a házba, s a paraván mögött – mivel nagyon szégyenlôs kis tehén volt – levette a felsô ruháját. A kecske iziben nekilátott a varrásnak. A kiszakadt darabot valamivel pótolni kellene, gondolta, s fehér ruhaanyag után nézett. Sajnos nem volt neki azonban csak barna. Nem volt mit tenni, megfoltozta a fehér ruhát barnával, nehogy folt essen a becsületén, hogy még a szabósághoz sem ért kecske létére. Mikor készen lett a remekmû, rögtön felpróbálta a kis tehén, nézegette magát a tükörben. Nézte elölrôl, nézte hátulról, jobbról, balról, s egyre jobban tetszett neki. Boldogan sétált az utcán, miközben mindenki ôt bámulta: milyen szép az új ruhája!
Ezek után valamennyi tehén a kecske varrodája elôtt sorakozott új ruháért, mivel kiderült, hogy igazán csak ehhez ért a kecske mester.
Hát így esett, hogy a teheneknél a divat, a foltos ruha lett.

Szabó Jennifer
Arany 4.a
Egy szívhez szóló barátság
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mezô közepében egy fa. De ez a fa nem akármilyen fa volt ám! Varázserôvel rendelkezett. Tudott beszélni, s amikor senki sem látta, kihúzta magát a földbôl, s körülsétálta a mezôt. Annak ellenére, hogy varázserôvel rendelkezett, élete bús és szomorú volt. A körülötte lévô virágoktól sem lett boldogabb. Bús élete szomorúvá tette a mezôt. A méhek már nem hívták meg egymást ebédre, s az állatok nem köszöntek már vidáman így egymásnak:
- Jó napot, állattársam!
Ez így ment hónapokig, míg egy nap a mezô mellett lévô erdôben letáborozott egy osztály. Az egyik kislány, Mária elszökött a táborból, és kiment a mezôre. Egybôl a fára pillantott és elcsodálkozott. A fán ugyanis szivárvány színû szôlôfürtök csüngtek.
- Ó, de gyönyörû fa, odamegyek, megkóstolok egy szôlôszemet, aztán megpihenek a gyönyörû lombja alatt! – szólt a kislány.
Odafutott a fához, s elkezdte húzkodni az ágait, hogy elérje a szôlôürtöket. A fa rászólt a jövevényre:
- Auuú, hagyd abba! Nem lehetne óvatosabban?
- Jé, te beszélsz? Kérdezte csodálkozva a kislány.
Miért, ki más dünnyögne neked ezen a mezôn? – szólt a fa.
- Ki . . .ki vagy te? – kíváncsiskodott Mária.
- Egy fa. Miért ki lennék?!
- Úgy értem, mi a neved? – felelte a lány.
- Ja a nevem? Én csak simán fa vagyok – jelentette ki a fa.
- Mondd kedves simán fa! Hogy van az, hogy nem az erdôben élsz?
- Mondom, hogy a nevem fa, csak fa, érted? - morgolódott sértôdötten – Amúgy ülj le, mindjárt elmesélem!
Régesrég történt, amikor még az erdôben éltem. Még csemete voltam, amikor anyámat kivágták. Ez nagyon rossz volt, hisz nem tudott megvédeni senki. A többi csemete csúfolt, mert szivárvány színû voltam. Ezért jöttem ki a mezôre – mondta szomorúan a fa.
- Ó, nagyon sajnálom, szipogott Mária. Van egy ötletem. Legyünk barátok!
- Jó – mondta örömmel a fa.
- Vissza kell mennem a táborba, már biztos keresnek. Szia édes barátom, jó éjszakát!
- Neked is édes barátom! – köszönt el a fa is örömmel.
Éjjel a fa gyönyörû álmaival és boldogságával belepte a mezôt. Másnap Mária szomorúan jött barátjához.
- Sajnos, el kell mennem!
- Miért? – kérdezte a fa.
- Csak erdôt jöttünk vizsgálni.
- Ó, de sajnálom! Megint egyedül leszek, szomorú lesz az életem!
- Várj, van számodra egy ajándékom. Csak nyújtsd ide az egyik ágadat!
Mária letépett egy szôlôszemet, kivett belôle három magot, s elhajította. Abban a szent másodpercben a magok kikeltek, s gyönyörû varázsfák lettek, mint a testvérük.
- Köszönöm! – hálálkodott a fa.
- Szívesen! Most mennem kell, de majd meglátogatlak. Örökre a barátom leszel! Viszlát!
- Te is örökre a barátom leszel, s köszönöm a társakat is! Viszlát!
Mária elment, de a fa boldog volt, a szívében ott maradt mégis. Elmúlt a szomorúság az egész mezôn, s mindenki boldogan élt, míg világ a világ!

Balogh Dávid Arany 4.a
A varázsfa
Hol volt, hol nem, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy gyönyörûségesen szép erdô. Ebben az erdôben élt egy varázsfa. Tudott járni, beszélni. Egyszer egy farkasnak segített, mert az beleesett a folyóba. Épp egy kisrigót kergetett, amikor megcsúszott, s belesodródott a vízbe. Kétségbeesve kiáltozni kezdett, ahogy a torkán kifért.
- Segítség, segítség! Mentsen meg valaki, mert megfulladok! – ordította.
Meghallotta a kétségbeesett kiáltozást a fa és odasietett. Odanyújtotta az egyik vaskos ágát, hogy a farkas meg tudjon kapaszkodni, s így kihúzta. Erre megszólalt a farkas:
- Nagyon szépen köszönöm a segítségedet, ha te nem vagy itt, nem is tudom, mi lett volna velem. Megtudhatnám a neved?
- Persze. Az én nevem Varázsfa.
- Köszönöm, Varázsfa. Jótett helyébe jót várj! – mondta, azzal elbúcsúzott.
Telt, múlt az idô. Elérkezett az ôsz. Ôszanyó már befestette a fák zöld leveleit sárgára, barnára, narancssárgára, sôt akadt köztük piros is. A mi barátunknak sárgák lettek a levelei. Örült neki, hisz egyedül neki volt sárga, este már szinte világító lombja. Mindenki irigyelte. De nem sokáig irigykedtek egymás lombjára, mert beköszöntött a hideg fagyos idô. Most már azt mondogatták egyes fák:
- Haha! Most már te is olyan vagy, mint mi!
- Mire volt jó nagyképûsködni? – kérdezgették mások.
- Nem vagyok nagyképû és ne veszekedjünk, legyünk inkább újra barátok! – mondta a Varázsfa.
- Na jó, befogadunk! – enyhültek meg a fák.
Barátunk, a Varázsfa azonban szomorkodott:
- Sosincs olyan ôsz, hogy ne irigykednének rám. Miért van ez így?
Telt, múlt az idô. Minél hidegebb lett, annál több lett a favágó. Sorra vágták ki a fákat. A Varázsfa nagyon megijedt. Sajnálta társait. Hiába irigykedtek rá, jó volt, hogy ott voltak. Egyszer csak nagy fájdalmat érzett.
- Jaj, jaj mi történt? Miért fáj ennyire a törzsem? - ordított, lenézett a törzsére.
Látta, hogy belevágtak a törzsébe. A favágók voltak azok. Ilyen módon kezdtek beszélni:
- Gyerünk fiúk, vágjuk ki a fáklat! Ne fázzunk a városban! – ezt mondogatták, s nem hallották a fa kiáltozását.
Épp arra kódorgott a farkas. Ô bezzeg meghallotta a kiáltozást!
- Ne félj, Varázsfa, megmentlek! – és jó nagyot harapott a favágók sejhajába. A favágók kiabálni kezdtek:
- Jaj, a hátsófelem, futás! – s elmenekültek.
Ekkor megszólalt a fa:
- Köszönöm farkaskoma a segítséget!
- Mondtam, hogy jótett helyébe jót várj!
Ezzel aztán örök életre szóló barátságot kötöttek. Együtt járták az erdôt, segítették a bajba jutottakat. De ez már egy másik történet.