József Attila az Ars poetica híres
soraiban az emberi teljesség követelményének
három összetevôjét nevezte
meg: az individuális-ösztöni elemet,
a társadalmi-szociális mozzanatot
és a természeti-kozmikus tényezôt:
"Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!"
Költôi világképének
marxista és freudi vonatkozásairól
viszonylag sok szó esett; harmadik elemének,
a költô természetfilozófiai
elképzeléseinek, kozmológiai
világképének vizsgálata
ezzel szemben indokolatlanul háttérbe
szorult. A továbbiakban csillagképei,
helyesebben: csillagászati képzetei
egyikének, a "táguló világegyetem"
motívumának elemzésével
ennek az elhanyagolt területnek a feltérképezésére
teszünk kísérletet.
Hasonlítsuk össze a "Költônk
és Kora" részletével
"… a világ
a táguló ûrben lengve
jövôjének nekivág;
…………………………………………………
csillagzatokkal halad —
mindenség a semmiségbe,"
a következô sorokat:
"A csillagok távolságának
színképükbôl való
meghatározása a modern csillagászat
egyik legnagyobb vívmánya." [1]
E mérések során a csillagászok
fölfedezték, hogy a távoli csillagködök
színképe a vörös szín
felé tolódik el, és ebbôl
azt a következtetést vonták le,
hogy a galaxisok csaknem kivétel nélkül
nagy sebességgel távolodnak tôlünk,
illetve egymástól.
E rövid verses, illetve prózai részletben
a táguló világegyetem teóriájának
rövid kivonatát, illetve annak költôi
parafrázisát állítottuk
egymás mellé. A kivonat az ismereteknek
azt a minimumát tartalmazza, amelynek elsajátítása
elengedhetetlenül szükséges volt
a motívum megfogalmazásához.
A költôi parafrázissal való
összehasonlítása alapján
azonban az is kiderül, hogy a költôt
nem a színképelemzés és
a csillagok távolságának mérése
érdekelte, hanem a szaktudományos
ismeretekbôl eredô, költôileg
hasznosítható szemléleti következtetések.
Kézenfekvô és kényelmes
lenne tehát azt gondolni, hogy a költô
fölényesen, eszközként használt
föl egy egykorú tudományos közhelyet
mondandója megjelenítése érdekében.
Több körülmény figyelmeztet
azonban arra, hogy nem érhetjük be ilyen
magyarázattal.
Mindenekelôtt azért nem, mert József
Attila kései költészetében
még jó néhányszor találkozunk
a "táguló világ",
a "telhetetlen ûr" motívumával:
"Mint a tejút a vonuló
egek táguló
boltozatán …"
— írta egy töredékében.
Négykézláb másztam …
címû versét így zárta
le:
"mert énvelem a hûség van
jelen
az üres ûrben tántorgó
világon!"
Vagy nézzük egy másik töredékét:
"Miként a tiszta ûrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod"
A Kiknek adtam a boldogot … kezdetû versében
pedig ezeket a sorokat találjuk:
"Kitágul mint az ûr, az elme;
a csöndbe térnek a dalok."
Végül az Elmaradt ölelés
miatt példáját említhetjük:
"Hogy a holt csillagvilággal, csengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek
—"
A képzet ilyen makacs visszatérése
annak a jele, hogy a költôben mély
nyomot hagyott a szenzációs csillagászati
felfedezés. Bizonyítja ezt Németh
Andor emlékezése is, aki a "Költônk
és Kora" kapcsán a következôket
írja: "Képzeletét többet
foglalkoztatja már, ami az életen
túl van, mint ami innen van azon. S mi van
az életen túl? Az életen túl
a semmi van, az egyre táguló ûr,
melyben úgy elvész a világegyetem
egész anyaga, mintha minden csillagképrendszer
egy-egy szállongó porszem volna csupán.
Ilyen ûrnek érzi magát a költô
is, melyben úgy szállong a semmi,
mintha valaminek a pora lenne … Amíg
él, persze, mégis 'mindenség
a semmiségben' … És ô már
ott él képzeletében a semmiben.
Oda kívánkozik." [2]
Végül figyelembe kell vennünk,
hogy a táguló világegyetem
tana nem egyszerûen szaktudományos
szenzáció volt a harmincas években,
hanem olyan felfedezés, amely magukat a csillagászokat
is meghökkentette. Alapjaiban ingatta meg a
világegyetemrôl alkotott hagyományos
elképzeléseket, és arra kényszerítette
a tudósokat, hogy megkezdjék egy gyökeresen
új világmodell kiépítését.
A "táguló világ"
motívumának megjelenését
tehát a József Attila-i világkép
módosulásának jeleként
értékelhetjük.
Milyen volt a galaxisok távolodásának
felfedezését megelôzô
idôszak kozmológiája? A hagyományos
világképet az egyszerûség
kedvéért "newtoninak" nevezzük,
és a nagy fizikustól vett idézetekkel
szemléltetjük:
"… ha a Nap, a bolygók és
az egész univerzum anyaga egyenletesen szét
volna szórva az égi térségben,
és ha minden egyes részecske eredendô
gravitációval viseltetnék az
összes többi iránt, továbbá,
ha az a tér, amelyben ez az anyag eloszlik,
véges lenne, akkor az anyag e tér
külsô részeibôl, gravitációja
folytán a tér belsejében elhelyezkedô
anyag felé törekednék, következésképpen
bezuhanna a tér közepébe, s ott
egyetlen nagy tömb alakú tömeget
alkotna. Ha azonban az anyag végtelen térben
oszlanék el egyenletesen, akkor sohasem sûrûsödhetnék
egyetlen tömeggé, hanem különbözô
tömegekké sûrûsödnének
oly módon, hogy végtelenül sok
nagy tömeg állna elô, melyek egymástól
nagy távolságokra szóródnának
szét a végtelen térben. És
lehetséges, hogy a Nap és az állócsillagok
így alakultak ki."
"Mivel az állócsillagok egymáshoz
képest nyugalomban vannak, a Napot, a Földet
és a bolygókat olyan rendszernek foghatjuk
fel, amelynek tagjai egymáshoz képest
mozognak, mindannyiuk közös gravitációs
centruma pedig … vagy nyugalomban van, vagy
egyenes vonalú, egyenletes mozgást
végez … Ez azonban igen erôs feltevés:
ezért elvetjük, s a közös
gravitációs centrumot nyugalomban
levônek tekintjük, amelytôl a Nap
soha nem távolodik el messzire."
"Ami pedig az állócsillagokat
illeti, ezek … mérhetetlenül távol
vannak naprendszerünktôl." "Mivel
tehát az állócsillagok ilyen
hatalmas távolságokra vannak egymástól,
sem egymásra nem gyakorolnak észlelhetô
vonzóerôt, sem a mi Napunk nem vonzza
ôket." [3]
Hasonlítsuk össze a világmindenségrôl
alkotott új elképzelést Newton
kozmológiájával! Arthur Eddington
A természettudomány új útjai,
James Jeans A csillagos ég titkai címû
könyvükben egy-egy fejezetet szentelnek
a világegyetem kiterjedése kérdésének.
Az elôbbi 1935-ben, az utóbbi 1936-ban
látott magyarul napvilágot. Az összehasonlítást
ez utóbbi könyvre támaszkodva
végezzük el, mert James Jeans igen szemléletesen,
már-már költôien fogalmazta
meg mondanivalóját:
"Talán jobb képet kapunk a térrôl,
ha egy szappanbuborékkal hasonlítjuk
össze. Ekkor önmagunkat és minden,
a térben létezô dolgot, valamint
a térben haladó fénysugarat
olyan lényeknek és dolgoknak kell
képzelnünk, akik a szappanbuborék
hártyájában élnek és
sejtelmük sincs arról, hogy ebbôl
a felületbôl ki lehet jutni. Einstein
relativitása azt mondja, hogy a tér
olyan értelemben véges, mint ahogyan
véges a szappanbuborék hártyája.
A legutóbbi években még egy
szenzációs lépéssel
haladt elôre a térszemlélet.
Minden gyerek tudja, hogy könnyû felfújni
egy szappanbuborékot, de annál nehezebb
megtartani ugyanabban a nagyságban csak egy-két
percre is, s azután igen hajlamos arra, hogy
szétpattanjon és semmivé váljon.
Nemrégiben Lemaître belga matematikus
felfedezte, hogy így van a világegyetemmel
is, mert Einstein világegyetemének
ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint a szappanbuboréknak.
Vagyis nem állandó, ha nem is ugyanolyan
értelemben, mint a szappanbuborék.
Állhatatlansága abból ered,
hogy képtelen nyugalomban maradni. Abban
a pillanatban, mint megszületett és
a csillagok felpuffadnak benne, el kell kezdenie
a kiterjedést a végtelenségig.
Nem ahhoz a szappanbuborékhoz hasonlít,
amelyet már felfújtunk és eleresztettünk,
hanem ahhoz, amelyet éppen felfújunk,
azaz folyton nô és nô, mind nagyobbra
terjeszkedve. Amikor a szappanbuborék növekszik,
egyre vékonyabb lesz a hártyája,
s egyes részei egyre jobban távolodnak
egymástól. Épp így amikor
a világegyetem növekszik, a benne elszórt
égitestek is egyre távolabb kerülnek
egymástól s a ködök, ezek
a nagy csillagvárosok is mind messzebbre
és messzebbre kerülnek … Az állandóan
kiterjedésben levô világegyetem
nemcsak nô folyton, hanem a kiterjedés
sebessége is egyre nagyobb lesz … Kiderült,
hogy csaknem valamennyi köd hanyatt-homlok
menekül tôlünk, rettenetes sebességgel
…: Ha igazak lennének (ti. ezek a mérések
— T. Gy.), akkor az egész világegyetemnek
oly elképzelhetetlen gyorsasággal
kellene kiterjednie, mintha felrobbant volna, még
ha az idôt csillagászati mértékkel
mérjük is. [*] Ha igaz lenne ez, akkor
az egész mindenség sokkal átmenetibb,
idôszakibb jelenség lenne, mint addig
gondoltuk … Mert ilyen mértékû
kiterjedés mellett néhány százmillió
esztendôvel ezelôtt még egészen
együtt kellet volna lennie minden anyagnak
a világegyetemben, hogy robbanásában
elindulhasson … Azt kell hinnünk, hogy
a világegyetem rendszere sem állandó.
Éli a maga életét, végigmegy
a születéstôl a halálig
vezetô úton, mint mi valamennyien.
A tudomány nem ismer egyéb változást,
mint az öregedést és nem ismer
más haladást, mint a sír felé.
Amennyire mai tudásunk elér, kénytelenek
vagyunk azt hinni; hogy az egész anyagi világegyetem
is ennek a példája, csak igen nagy
arányokban … Úgy látszik,
hogy az anyagi világmindenség elmúlóban
van, mint ahogyan elhangzik egy mese és nem
marad meg belôle más, mint látomásszerû
semmi …" [4]
A két idézet összehasonlítása
magáért beszél. A "newtoni"
világegyetem határtalan. Jeansé
határolt. Az egyik végeredményben
"statikus", a másik "dinamikus".
Az elôbbi állandó, az utóbbi
átmeneti. Newton rendezettnek, kozmoszszerûnek
látja a mindenséget. A "felrobbant"
világegyetem szédítô,
bizonyos értelemben fenyegetô, kaotikus
képzet. A világegyetem ugyanolyan,
mint a szappanbuborék … Játékos,
sôt nevetséges, de ugyanakkor iszonyatot
vagy éppen halálos rezignációt
keltô hasonlat. Valószínûleg
nem rugaszkodunk el a valóságtól,
ha József Attila sorai:
"s hogy egyremegy, szappangolyó,
vagy égbolt van fölöttem."
mögött olvasmányélményként
a fenti Jeans-idézetet keressük. Az
idézetbôl azonban kihagytuk a szerzô
tétovázását a mérési
adatok helyes értelmezését
illetôen, nem idéztük — igaz,
halovány — ellenvetéseit, hiszen
József Attila láthatólag túltette
magát rajtuk, tényként fogadta
el a világegyetem tágulását
annak összes követelményeivel együtt.
Érthetô ez az attitûd, ugyanis
egy teória hipotetikus formájának
szükségképpen el kell tûnnie
a költôi parafrazálás során.
Túlzás nélkül állíthatjuk
tehát, hogy a csillagászati felfedezéssel
történt megismerkedése hatására
József Attila kozmológiai világképe
olyanszerû formát öltött,
amilyet a fenti James Jeans-idézet mutat.
A "táguló világ"
motívuma, amely legteljesebb alakját
a "Költônk és Kora"
címû vers idézett soraiban kapta,
ennek a korszerû csillagászati világképnek
a költôi megnyilvánulása
volt. A kiterjedô mindenség felidézése
érdekében a költô kölcsönvette
az elmélet tömör, formalizált
elnevezését: "a táguló
ûrben", "egek táguló
boltozatán", "kitágul mint
az ûr". De a táguló mozgás
megjelenítésére szolgálnak
a következô igék, illetve igei
származékok is: "szállong",
"lengve", "vonuló", "tántorgó",
"lebeg keringve", "száll tehetlen".
A szinonimák megválasztásában
szemmel láthatólag az a szerzôi
szempont érvényesült, hogy általuk
a mozgás szabálytalan iránya,
kiszámíthatatlan szabadsága,
szeszélyessége, a mozgó "objektum"
kiszolgáltatottsága, tehetetlensége
kidomborodjék.
A mozgás "irányát"
egyedül a "Költônk és
Korá"-ban tüntette föl a költô:
"csillagzatokkal halad —
mindenség a semmiségbe."
A "semmiségbe" szó nemcsak
a széthullás térbeli irányát,
a mindenséget körülvevô ûrt
jelöli, hanem az idôbeli haladást
is a semmibe, tehát az elmúlást
— ahogy Jeansnél olvastuk: "…
az anyagi világmindenség elmúlóban
van …" A "Költônk és
Korá"-ban ezzel szoros összefüggésben
hangsúlyt kapott a világ örökkévalóságába,
idôtlenségébe vetett hit visszavétele.
A költô a kalandos útra induló,
ismeretlen sors elébe tekintô vándor
antropomorf képzetét vetítette
rá a mindenségre:
"A világ … jövôjének
nekivág".
Ez az idézet óhatatlanul eszünkbe
juttatja a naprendszer sorsát az új
világmodellben fürkészô,
kozmikus katasztrófák esélyeit
latolgató egykorú kombinációkat:
"Most a Nap másodpercenként kb.
18 km sebességgel repül az ûrben,
vagyis évenként kereken 600 millió
km-t tesz meg, magával ragadva a többi
bolygót. Amennyire tudhatjuk, egyenesen a
szép Véga csillag, az égbolt
negyedik legfényesebb csillaga felé
tart. De a távolság olyan óriási,
hogy évmilliókba telik, míg
találkozhatnak. Közben esetleg mindkettô
megváltoztatja pályáját,
vagy ha nem is, kiderülhet, hogy elhaladnak
egymás mellett, és még sok
ezer millió kilométer marad közöttük"
— vigasztalja olvasóit Elena Fontany
Csillagok országa címû, magyarul
1935-ben megjelent könyvében. Lassovszky
Károly 1929-es könyvében pedig
az alábbi adatokat olvashatjuk:
"Az extragalaktikai ködfoltok radiális
sebessége (ti. a Földtôl való
távolság sugarának irányában
történ_ mozgás sebessége.
— T. Gy) rendkívül nagy …
Az eddig mért legnagyobb radiális
sebesség 1800 km/mp! Túlnyomó
részük távolodik tôlünk
… a mi szûkebb értelemben vett
világrendszerünk a Cepheus csillagkép
alfájának az irányában
száguld körülbelül 400 km
másodpercenkénti, sebességgel."
[5]
Felmerül a kérdés: hol van a
helye, mi a szerepe e kozmológiai mozzanatnak
József Attila világképe egészében?
Hogyan fonódik egybe világnézetének
egyéb elemeivel? Figyelemre méltó,
hogy a táguló világegyetem
képe verseiben gyakran olyan hasonlatot koronáz,
amely gyökereit az egyén belsô
világába ereszti:
"mindenség a semmiségbe,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat …"
"mint a tejút a vonuló
egek táguló
boltozatán …
úgy ragyog és világít
lelkemben …"
"Miként a tiszta ûrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod"
"Kitágul mint az ûr, az elme"
Az univerzum és a lélek megfeleltetése
vagy éppen szembeállítása
során József Attila nem csak a "táguló
világ" motívumára épített,
és nem csak hasonlat formájában
fejezte ki mikro- és makrokozmosz összefüggését.
Az idézett hasonlatok olyan motívumsor
részét képezik, amelyben a
költô — engedelmeskedve "A
mindenséggel mérd magad!" parancsának
— tudatosan kapcsolódott a költészetben
ôsidôk óta honos kapcsolatkereséshez
az emberi bensô vagy általában
az emberi lény és a világrend
között:
"Ûr a lelkem. Az anyához,
a nagy ûrhöz szállna, fönn."
"Mint ûrt a fényszóró,
csupasz, tekintet
kutatja bennem:"
"Fényszóróként
kutatja
mint öntudatos ûrt, a lelkemet
hogy valóban imádjalak a telhetetlen
ûr alatt"
"s megbonthatatlan rend szerint,
mint ûrben égitest, kering
lelkemben hiányod."
"ki ôriz belôlünk egy foszlányt,
mint nap fényébôl a Tejút,
—".
A mikro- és makrokozmosz megfeleltetésének
mindezeken túl van József Attila költészetében
még egy fontos alesete: mikrokozmosz nemcsak
az ember, az emberi lélek lehet, hanem az
ember — költôi — tevékenységének
terméke, a mûalkotás, a költemény
is. Egyebek közt a püthagoreus elképzelésekben
találkozhatunk hasonlóval: A harmonikus
lélek — vélték a görögök
— az égitestek összhangzó
mozgásának, a "szférák
zenéjének" utánzata. A
mûvész az az ember, aki (lelkén
átszûrve) megszólaltatja a "szférák
zenéjét", amit a közönséges
halandó nem lenne képes meghallani.
A zenei remekmûben azonban, amely közvetlenül
a lélek, közvetve pedig a kozmosz utánzata,
a harmonikus lélek képes élvezni
az égi összhangot.
A "Költônk és Korá"-ban,
amelyben a "táguló világ"
motívuma két hasonlatban bukkan föl,
a mikro- és makrokozmosznak ugyanezzel a
kettôs megfeleltetésével találkozunk.
Csak a második hasonlat kapcsolja össze
az univerzumot az emberi bensôvel. Az elsô
két strófában a táguló
világ a születô vers hasonlítottja:
"Íme, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betükkel szól keményen
címe: "Költônk és
Kora".
Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora …
Úgy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló ûrben lengve
jövôjének nekivág;"
A vers indításában (amelyet
egyébként alkotáslélektanilag
ironikus válasznak tekintünk a barátok
nyomatékos, tolakodó sürgetéseire,
vers-kérdéseire), a költô
egy olyan hagyományhoz nyúlt vissza,
amely alkalmat adott a játékos semmitmondásra,
a mondanivaló hiányának szellemes
mímelésére. Ezt a hagyományt
feltételezésünk szerint Lope
de Vega: Szonett a szonettrôl címû
mûve közvetítette számára
— Kosztolányi Dezsô fordításában:
"A kedvesem szonettet kért ma. Gond
dúl
Lelkemben és szorongva kezdem én.
Tizennégy sorból áll a költemény.
A három elsô itt szökell bolondul.
Féltem, hogy nem lesz rím, mely visszakondul,
És itt vagyok az új sor közepén,
Csak futna le a Négyes könnyedén
Nem fône a fejem a Hármasoktul.
Aztán a költô a Hármasba
lép.
És sikerült, úgy látszik,
a merész tett,
Mert már e sorral zárul is a kép.
A második versszak rímelni késztet,
Tizenhárom sor. Mindegyik ép.
Most meg tizennégy. Versem íme kész
lett." [6]
A spanyol költô verse azon a felismerésen
alapul, hogy lehetséges formailag kifogástalan
költeményt alkotni, úgy, hogy
az ne szóljon semmirôl. A szonett nem
tartalmaz mást, mint az önmaga létrejöttének
stádiumairól szóló játékos
leírást. Az alkotó munka helybenjárását
József Attila ugyanezen a módon érzékeltette.
Az elsô sor, amely egyébként
tartalmilag-formailag párhuzamos a szonett
utolsó mondatával, egy megrendelt,
várt tárgyat átnyújtó
gesztust kísérô mondatként
értelmezhetô: "Íme, itt
a költeményem." A következô
három sor tautológiaszerûen
"következik" az elsôbôl,
majd az üresjárat után a gépezet
hirtelen mozgásba lendül. A költô
a játékból átmenet nélkül
fejest ugrik a "semmi" és "valami"
fogalmaival való "filozofikus"
spekulációba. Innen nézve azonban
az elsô sorok "játéka"
komolyabb színben tûnik föl. Nem
pusztán semmitmondás ez, hanem a semmi
megjelenítése. Az olyan vers ugyanis,
amely önmagáról szól,
valóban üres: a semmi szállong
benne. A "táguló világ"
motívuma tehát a második strófa
elsô soraiban úgy szerepel, mint a
költeményben a valami poraként
szállongó hasonlata.
A mikro- és makrokozmosz közötti
összefüggés azonban a kései
József Attila költészetében,
akár a lélek, akár a mûalkotás
a hasonlat hasonlója, tartalmilag tragikus
fordítottja a "püthagoreus"
harmónia-elvnek. A költô a mindenséggel
méri magát, csakhogy ez a mindenség
többé nem kozmosz; nem a szférák
zenéje, hanem a világrobbanás
zaja tölti be azt, és a költô
lelkében, illetve mûvében e
"világrecsegés" visszhangját
halljuk. Joggal vélte úgy Vágó
Márta, hogy a költô, csillagokról,
naprendszerekrôl és egyéb konstellációkról
beszélve, "tulajdonképpen halálfélelmeirôl
beszélt, burkolt formában" [7].
Pontosabban fejezzük ki magunkat ezért,
ha így fogalmazunk: Utolsó verseiben
a költô magával mérte a
mindenséget is.
Ha ugyanis a "lélek" a "világ
visszája", illetve "öntudatos
ûr", akkor a táguló világ
az emberi bensô felkavarodásának,
a mikrokozmosz halálsejtelmeinek, a személyiség
szétesésének metaforája.
Legjobban a "Költônk és Korá"-ban
és a vele szoros rokonságban levô,
nem sokkal korábbi Kiknek adtam a boldogot
…-ban vehetjük szemügyre, milyen
következetesen végigvitte a költô
ezt a metaforikát. A késôbbi
versben a halál úgy jelenik meg, mint
egyesülés az anyával, mint a
lélek beolvadása az ûrbe:
"ûr a lelkem. Az anyához,
a nagy ûrhöz szállna, fönn."
A Kiknek adtam a boldogot …-ban a mama eljövetelével
jelezte a költô közeledô halálát:
"Mert eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve."
Ezt a mondatot ugyanaz a "püthagoreus"
kapcsolatteremtés követi mindenség—ember—mûalkotás
között, amelyet a "Költônk
és Korá"-ban láttunk:
"Kitágul mint az ûr, az elme;
a csöndbe térnek a dalok."
Az ûr és az elme összefüggését
a hasonlat és az elmúlást jelzô
"kitágul" ige közössége
teremti meg; kettejük kapcsolatát a
dalokhoz a "kitágul" és
"a csöndbe térnek" igés
kifejezés párhuzamával, szinonimáival
teremti meg a költô: ahogy a világ
a táguló ûrben széthull,
s az elme páraként szétoszlik,
úgy enyésznek el a csöndben a
félbeszakadt dal hangjai is. A táguló
világ iránytalanságot, bizonytalanságot
érzékeltetô igéinek megfelelôi
ez után sorra bukkannak fel az elmúlást
festô versben:
"A hûség is eloldalog
és elmúlik szívem szerelme",
hogy a vers végén az elmúlás
beteljesedését a költô
a testre terjessze ki:
"Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok."
A táguló világegyetem elméletével
megismerkedô József Attila kozmológiai
világképének alapképletét
tehát a Kiknek adtam a boldogot … címû
versrôl olvashatjuk le, még akkor is,
ha kivételesen az egyik töredék
derûs, bizakodó hangulatába
a fénylô Tejút sugallta harmóniát
nem megtörô módon, szervesen illeszkedik
be a vonuló egek táguló boltozatának
képe.
De milyennek látta a mindenséget József
Attila, mielôtt elérkezett az
"egyremegy, szappangolyó
vagy égbolt van fölöttem"
rezignációjáig? Mindenekelôtt
arra kell válaszolnunk, voltak-e egyáltalán
csillagászati ismeretei, vagy tudása
csak a táguló világegyetem
teóriájával való megismerkedése
során haladta túl az átlagos,
felületes értesültség szintjét?
Amikor A város pereménben azt akarta
érzékeltetni, hogy a kapitalizmus
rövid idô alatt mérhetetlen pusztítást
vitt végbe, az idô rövidségét
egy mellékmondatba vetett kozmikus túlzással
nyomatékosította:
"Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig …".
Mivel a vers minden pontja, ahogyan maga a költô
tanította, archimédeszi pont, érdemes
felfigyelnünk erre az apró adatra is.
Sokkal beszédesebb azonban a Miben hisztek
… kezdetû vers, amely a "táguló
világ" motívumok közvetlen
szomszédságában a newtoni kérdést
ismétli meg — természetesen antropomorfizálva
az égitesteket: mi a magyarázata a
bolygók összehangolt keringô mozgásának?
illetve a költô szavaival:
"Miben hisztek, ti makacs égitestek,
hogy föllobogva
lángokkal egymásnak nem estek".
A kérdésfeltevés "newtoni",
nem meglepô tehát, hogy felbukkan a
nagy tudós égi mechanikájának
alapfogalma, amely a jelenség magyarázatában
is szerepet játszott:
"A tömegvonzás? … Lámpámban
az éjnek
pilléje repdes".
A "tömegvonzás" fogalmát
egyébként megtaláljuk József
Attila mindennapi szóhasználatában
("Na, most már igazán hazafelé
kell gravitálnom,"; "A franc már
kijutott a föld gravitációs vonzerejébôl
és most-az ûrben lebeg.") [8],
éppúgy, mint tudományos cikkeiben
("Látjuk, hogy gondolatunknak teste
van, fölemelkedhetünk, nem kell félnünk,
hogy a valóság gravitációja
cserbenhagyja."). [9] De nemcsak használta
a szót, hanem tudatában volt annak
a fizikai törvénynek is, amit az elnevezés
takar:
"Azonkívül semmi biztosítékot
nem látok arranézve, hogy a világ
törvényei holnap is úgy mûködnek-e,
ahogy eddig, vagy hogy egyáltalán
mûködni fognak-e. Nem is tudom szükségszerûnek
fölfogni a 'természeti törvényeket'.
Boutroux-val együtt én sem találok
semmi szükségszerûséget
abban, hogy pl. a tömegvonzás hatása
a távolság négyzetével
fordított arányban áll. Miért
szükségszerû, hogy a távolság
négyzetével áll fordított
arányban, és nem pl. a köbével?"
[10]
Mindezzel nem azt akarjuk bizonyítani, hogy
József Attila mély csillagászati
ismeretekkel rendelkezett, csak azt, hogy sûrûn
elôforduló csillag-képeit nem
az esti égbolt puszta látványa
vagy dekoratív szándék hívta
elô, hanem bizonyos tudatosság, kozmológiai
reflexió húzódott meg mögöttük.
És ennyi elég ahhoz, hogy az Osztás
után:
"Mint mozdulatlan csillagok az égen;
változhatatlan rajzunk, jellemünk"
makro- és mikrokozmoszt összevetô
hasonlatának elsô felét ne egyszerûen
a csillagok látszólagos mozdulatlanságából,
hanem az állócsillagokra vonatkozó
newtoni magyarázatok ismeretét feltételezve
értelmezzük. A táguló
világegyetem elméletével történt
megismerkedése elôtt tehát József
Attila csillagképei a newtoni kozmoszban
ragyogtak.
A korábbi és késôbbi
mindenség-képzet ellentétét
szemléletesen mutatja annak a börtön-képzetnek
a megváltozása, amellyel a költô
a kozmikus bezártság élményét
fejezte ki úgy, hogy a csillagok fényét
egy cella rácsainak csillogásához
hasonlította:
"a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött."
"Csillagok rácsa csillog az égen;
ilyen pincében tart az értelem!"
A "Költônk és Korá"-ban
már nem a mindenség a börtön,
hiszen erre az új modell értelmében
"alkalmatlanná" vált, hanem
"csak" a naprendszerbe van a Föld
bezárva: "a naprendszer meg a börtön";
(korábbi változatában: "és
a naprendszer a börtön"). Ez a börtön
azonban engedelmeskedik a világrobbanás
törvényeinek:
"csillagzatokkal halad —
mindenség a semmiségbe,"
magával ragadva végzetes útján
a bezárt földet. Az "álló
börtön" képzetével
szemben tehát ebben a versben — bármily
groteszken hangzik így, prózára
lefordítva — a "mozgó börtön"
képzetével operált a költô.
Csakhogy a mindenség "newtoni"
képének érvényességét
jóval a táguló világegyetem
elméletének megszületése
elôtt többen kétségbe vonták,
köztük Albert Einstein a relativitáselméletnek
a csillagászat területére való
kiterjesztése során. A galaxisok távolodását
felfedezô és értelmezô
tudósok a táguló világegyetem
teóriáját Einstein világmodelljére
alapozva és — mint a Jeanstôl
vett idézetben láttuk — Einsteinre
hivatkozva fejtették ki. Ezt a világmodellt
megtaláljuk A különleges és
az általános relativitás elmélete
[11] címû könyvében is,
abban a mûben, amelyet a fiatal József
Attila is olvasott. [12]
Nemcsak Galamb Ödön emlékezése
bizonyítja, hogy a költô foglalkozott
a relativitáselmélettel, hanem az
a bécsi levél is, amelynek kapcsán
Galamb Ödön szóba hozta a kérdést:
"… s elôáll, de pszichikai
kvalitásban, az az Einstein állította
eset, hogy ti. egy bizonyos sebességi erô
hat egy bizonyos testre s ha az erô akkora;
hogy a sebességi határnál (300000
km sec.-1) nagyobb gyorsasággal kéne
haladnia a testnek, akkor az erô maga is átalakul
anyaggá". [13]
Továbbá, egy Gáspár
Endréhez írott levele is a nagy tudós
elméletének ismeretérôl
tanúskodik:
("Felfokozott életigenlés és
megnôtt alkotáserô. Lásd
Einstein. Annak az erônek bizonyos része,
mely a fénysebességnél nagyobbat
ád"). [14]
Einstein neve utoljára egy felsorolásban,
a Newtoné szomszédságában,
Az Istenek halnak, az Ember él címû
írásában tûnt föl."
[15]
Okkal merült föl ezért a kérdés:
vajon szerepelt-e József Attila korábbi
kozmológiai elképzeléseiben
az einsteini világmodell? A pontos ismertetéstôl
itt éppúgy tartózkodunk, ahogyan
a táguló világegyetem elméletének
szakmai részletkérdéseibe sem
bonyolódtunk bele. Amit az olvasónak
tudnia kell róla, azt részben megismerhette
James Jeans szappanbuborék-hasonlatából.
Csak azt kell újra hangsúlyoznunk,
hogy az idézetben említett kétdimenziós
lények, bármekkora utat tennének
is meg a szappanbuborék felületén,
nem találnának határra, noha
a gömbfelület véges. Adjuk hozzá
e gömbfelülethez a harmadik dimenziót,
és megkapjuk az einsteini ún. "szférikus
teret", illetve, mert a "térgörbület"
nem teljesen szabályos, a "kvázi-szférikus
teret", azaz az anyagi világegyetemet,
amely a gömbfelülethez hasonlóan
határtalan, de véges. Az univerzumot
tehát nyelvileg egy paradoxonnal fejezhetjük
ki, amelyben a jelzô ellentmond jelzett szavának:
véges határtalanságnak vagy
véges végtelennek nevezhetjük.
Ezen a ponton kapcsolhatjuk Einstein világmodelljét
József Attila életmûvéhez;
e paradoxonoknak ugyanis a költô gondolkodásában
és írásaiban egyaránt
igen nagy szerepe volt.
Vágó Márta emlékezése
perdöntôen bizonyítja, hogy A
város peremén címû versnek
(a költô által is) sokat idézett
strófájában:
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a "véges végtelen" kifejezés
az (einsteini) világegyetemet jelenti:
"Gyere ide, elmondom neked A város peremént,
vagy nem, már elmondtam, hanem mondd, mit
gondolsz te, a véges-végtelen fogalma
fizikailag is fennáll? Én úgy
tudom, hogy igen: … Hosszan, okoskodva, akadozva
adta elô, hogy jutott el természettudományi
ismeretek és filozófiai spekulációk
útján a véges-végtelen
fogalmához. Nemcsak az emberi világ
véges, hanem kell, hogy a fizikai világ
is az legyen. A végtelen eliszonyító,
felfoghatatlan fogalom, a Semmivel szinte egyenértelmû.
Csodálkoztam. Számomra a csillagok
és naprendszerek vagy egyéb konstellációk
végtelen sokaságának elképzelése
barátságos elképzelés
volt." [16]
A "véges végtelen" fogalma
kevésbé "szakszerû"
megfogalmazásban a Téli éjszaka
címû versben is felbukkan "egy
ölnyi végtelenbe" formában.
A költô a szikrázó vonatfüst
látott-képzelt univerzumában
próbálta tetten érni, megpillantani
az egyébként szemlélhetetlen
világegészt.
Ezzel elérkeztünk egy különös
probléma vizsgálatához: hogyan
használta föl József Attila esztétikai
fejtegetéseiben az einsteini világmodellt?
A véges végtelen világegyetemnek
a mûalkotás és az azt létrehozó
lelki-szellemi állapot magyarázatában
volt kulcsszerepe. A költô korábbi
spekulációiban ugyanaz a "püthagoreus"
észjárás mûködött,
amelyet a kései versekben a táguló
világegyetem és a mûalkotás
megfeleltetését szolgáló
hasonlatokban ismertünk meg. Ahogyan a püthagoraszi
mûvész feladata az volt, hogy zenemûvében
hallhatóvá tegye az égitestek
összhangzó mozgásából
eredô, a közönséges fül
számára felfoghatatlan zenét,
József Attila mûvészetbölcseleti
gondolatmeneteiben azt tartotta a költô
feladatának, hogy a szemlélhetetlen
világegész helyébe ún.
végsô szemléleti egészet,
a közvetlen egyetemességet, az egyetlen
szemlélhetô teljességet: a mûalkotást
állítsa.
Így jutott el oda, hogy az ihletet, amelynek
birtokában a mûvész ezt a feladatot
teljesíteni tudja, az Einsteintôl kölcsönzött
paradoxonnal "határolt, végtelenség"-nek
nevezte:
"Az íhlet nem semmisíti meg az
idôt, hanem megszelidít, értelmes
végtelenséget alkot … bár
csak egyetlen idôdarabot fog össze, ezt
az idôdarabot végtelenné mélyíti
képtelen szólván, az idô
végtelen egyenesébôl lecsíp
egy részt és azt végtelen,
önmagába visszatérö görbévé
(!) alakítja. A fogalom idôtlen örökkévalóságával
szemben az ihlet batárolt végtelenség."
[17]
"Az ihlet tehát megtart bizonyos valóságelemeket,
a többiek és szemléletünk
közé helyezi, és eltakarja a
valóság egyéb részét,
mint a telihold a napot napfogyatkozáskor.
Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá
növeli a kiválasztott valóságelemeket."
[18]
Az ihlet munkájáról írottak
egyenes következménye volt, hogy a költô
az ihlet termékét, a mûalkotást
szintén határolt végtelenségként
határozta meg:
"Ezek szerint a mû közvetlen egyetemesség,
vagy szem elôtt tartva, hogy belsejében
kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek
is mondhatjuk." [19]
Nem kétséges, József Attila
tudatosan állította szembe egymással
a szemlélhetetlen világ egész
és a határolt végtelenség
viszonyában a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt:
"[…] a világegészet képviselô
mûalkotásról csak az összes
többi nem mûvészethez és
a világegészhez képest alkothatunk
magunknak fogalmi kategóriát. Így
mindazoknak az állításoknak
nagy részét, amelyeket eddig a világra
vonatkoztattak az emberek, a mûalkotásra
értelmesen alkalmazhatjuk […] A mûalkotás
tehát nemcsak szemlélet helyettese
a világnak, hanem egyben értelmes
világ is." [20]
Egyszerre volt tehát jelen József
Attila életmûvében a newtoni
és az einsteini világegyetem képe,
egy statikus és egy dinamikus világmodell.
E meggondolkodtató kettôsséggel
itt nem foglalkozhatunk részletesebben. Fontosabb
számunkra beilleszteni a kozmológiai
elemet a József Attila-i világkép
teljességébe. A város peremén
címû versben a "véges végtelen",
tehát az einsteini világegyetem a
társadalmi és az ösztöni
elem mellett a teljesség háromságának
egyenrangú részeként szerepel:
"mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési er_ket odakint s az
ösztönöket idebent."
József Attila prózai írásaiban,
a mikrokozmoszról szólva, a kozmikus
elem számára ugyanezt az "elôkelô"
helyet jelölte ki. Érdekes ebbôl
a szempontból az Irodalom és szocializmus
egyik részlete, amelyben Arisztotelésznek
azzal a mondatával vitatkozva, hogy "Szokratészrôl
bármit állíthatunk, de Szokratészt
nem állíthatjuk semmirôl"
[21], a következôképpen bontotta
fel Szokratész, azaz egy konkrét személyiség
fogalmát:
"Mert végsô alany nem Szokratész,
hanem azok a történelmi, társadalmi
és kozmikus vonatkozások, amelyek
együttesen Szokratész voltak."
A "másik" mikrokozmosszal, a mûalkotással
szemben megfogalmazva azt a követelményt,
"hogy a valóságos világi
(kozmikus) összefüggésekbôl,
társadalmi ellentétekbôl alkotódjék,
mégpedig mint ritmusosan szemléleti
végsô egész, a nem szemléleti,
de valóságos és szintén
változó világegész helyébe"
[22],
a társadalmi összetevô mellett
ugyancsak a kozmikus oldal fontosságát
hangoztatta.
Nem könnyû pontosan megállapítani,
mit értett József Attila "kozmikus"-on,
mert sehol nem definiálta ezt a fogalmat.
Abból azonban, hogy a fenti idézetben
"a valóságos világi"
és a "kozmikus" szinonimákként
szerepelnek, következik, hogy jelentését
nem szûkíthetjük le pusztán
"csillagászati"-ra. Mindazt kell
értenünk rajta, ami a valóságnak
nem társadalmi és nem lélektani
aspektusa. Ázsia lelke címû
cikkének alábbi részletébôl
kitûnik, hogy a "valóságos
világi" és a "kozmikus"
kifejezések közelebbrôl a valóság
természeti oldalát jelentik:
"Hatvany a történelmi materializmussal,
szemben 'az ember és a magasabb kozmikus
erôk között soha meg nem szûnô
kapcsolatra' hivatkozik, s azt Gondviselésnek
nevezi. Marx tud ilyen kapcsolatokról, s_t
a marxi filozófia egyik fô tétele
a kozmikus (azaz természeti) erôk és
az ember közötti kapocs, csakhogy Marx
a kapcsot nem Gondviselésnek, hanem termelési
eszköznek nevezi." [23]
Vizsgáljuk meg közelebbrôl, milyennek
vélte a költô az így értelmezett
"kozmikus erôk" kapcsolatát
a teljesség másik két elemével!
A természet és a társadalom
összefüggését szerfölött
szorosnak látta. Mintegy beleágyazta
az utóbbit az elôbbibe. Természettudomány
és marxizmus címû cikkében,
Totis Bélával vitatkozva, elment egészen
a kettô azonosításáig:
"a társadalom: természet".
Ezen az alapon min_sítette a tudományos
szocializmust természettudománynak.
[24] Egyéniség és valóság
címû tanulmányának ugyancsak
egyik alapgondolata az, hogy a társadalom
"a természeti anyag társadalmasítása
és társadalmasodása, vagyis
ha társadalmat mondunk, a természeti
anyag társadalmasítására,
illetve társadalmasodására
kell gondolnunk". [25]
Ugyanezt a szerves, belsô összefüggést
állapíthatjuk meg a József
Attila-i teljesség kozmikus és ösztöni
tényezôje között is:
"Hangsúlyozza, hogy a történelemben
kozmikus erôk mûködnek, de ezek
a közvetlen adottságú erôk
nála erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett,
hogy a történetinek mutatkozó
erkölcsi elveket vezetné vissza az élet
anyagi feltételeire és az ösztönökre,
melyek valóban a kozmikus környezet
bennünk megnyilvánuló erôi"
[26]
— írta Hatvany Bertalan Ázsia
lelke címû könyve kapcsán.
Ebben a szellemben nevezte a tudományos szocializmushoz
hasonlóan a pszichoanalízist is természettudománynak.
A kozmikus elem jelentôsége és
funkciója persze József Attila érett
költészetében is jelentôsen
módosult az évek során. Ezt
a módosulást tetten érhetjük,
ha követjük a teljesség összetevôi
közötti fent jellemzett viszonyban történt
elmozdulásokat. Itt csak az alapvetô
mozgásirányra és az ennek következtében
kialakult két fô változatra
koncentrálunk.
Leegyszerûsítés lenne azt állítani,
hogy a kései József Attila életmûvébôl
a teljesség igénye és annak
költôi megvalósítása
eltûnt. A mûvelôdésrôl
adott definíciójában például
lényegében változatlanul ismételte
meg azokat a gondolatokat, amelyeket jóval
korábban az Irodalom és szocializmus
címû írásában
fejtett ki:
"… erre nem … felelhet senki, aki
a szellemi élet alapjának nem az anyagit
tekinti … és nem a … testi szervezettel
adott, testi valóságra irányuló
ösztönöknek, az éhségnek
és szerelemnek a jelenlevô anyagi természeti,
társadalmi, politikai feltételek között
lejátszódó megnyilatkozásaként
ismeri föl a mûvelôdést."
[27]
A Hazám címû vers elsô
szonettjében pedig sorjában felbukkannak
A város peremén egyetemesség-háromszögének
összetevôi: megjelenik "a részeg
ölbecsaló anyatermészet",
majd feltûnik "férfitársa",
a "közösség", és
látjuk a természet és társadalom
nagy családjának gyermekét,
a költôt, akinek lelke a természettel
itatódott át ("nagy álmos
dzsungel"), "eszmélete" pedig
a nyomorgó közösségbôl
"táplálkozik".
Kétségtelen azonban, hogy ez az összhang
egyre ritkábban valósult meg József
Attila gondolkodásában és költészetében.
Utolsó találkozásaik idején
Vágó Márta hiába próbálta
figyelmét a "véges végtelen"-rôl
a totalitás másik két elemére,
a társadalomra és a lélekre
terelni:
"… nincs értelme az ilyen fajta
spekulációnak. Az emberek egymás
közötti kapcsolataival érdemes
csak foglalkozni, a termelési erôkkel
odakint és az ösztönökkel
idebent." [28]
Felbillent a világkép ösztöni,
társadalmi és természeti elemeinek
korábban megkövetelt egyensúlya.
A felszámolódott teljesség
helyét a kozmikus és a lelki szféra
tragikus kapcsolata foglalta el:
"Miért fordította a beszédet
… mindjárt a csillagokra? Ha nem vállaltam,
úgy mindjárt a kegyetlen, végtelen
csillagvilággal állt szemben, kitett
gyerekként?" [29]
Ebbôl a képletbôl kimaradt a
társadalmi oldal.
Egyik, Gyömrôi Edithez írott levelében
a költô levonta az ebbôl a változásból
eredô poétikai következtetéseket.
A mûalkotásnak most már nem
a szemlélhetetlen világegészt
kellett helyettesítenie, hanem a táguló
világegyetemet kellett utánoznia:
"Nem kívánnám én,
Edit, magától, sôt Isten ôrizzen
tôle, hogy maga azt mondja versemre, hogy
szép, esetleges logikai dolgozataimra, hogy
okos — nem úgy kellene hogy egymáshoz
illeszkedjenek a szavak, a képek, a fogalmak,
mint az ûr szabadságának rendjében
úszó csillagrendszerek." [30]
Ennek a maga számára kiadott utasításnak
legmaradéktalanabb módon a "Költônk
és Korá"-ban tett eleget József
Attila. A szavak közül, melyek valóban
a révedezés szabadságával
illeszkednek a versben, hiányoznak azok,
amelyek a közösséghez tartozást
jeleznék, és a képek nem a
természet egészében folytatódó,
hanem a magányos, a kiürülô
világegyetemmel farkasszemet nézô
embert mutatják E kettôsség
egyik oldaláról, a "táguló
világ" motívumáról
már leírtuk mindazt, amit tudunk.
A másik oldal, József Attila freudista
tájékozódásának
elemzése itt nem lehet feladatunk.
A két oldal közötti kapcsolat természetének
vizsgálata azonban szerves része a
költ_ természetfilozófiai mûveltsége
kérdésének. Az eddigiekben
csak képletesen neveztük meg, leegyszerûsítve
jellemeztük, mint "a költészetben
ôsidôk óta honos kapcsolatkeresést
mikro- és makrokozmos között"
vagy "mint püthagoreus logikát".
Ha ezeket az idézôjeleket fel akarjuk
oldani, József Attilának az anyag
és szellem, test és lélek,
létezô és gondolati közötti
összefüggéseket fürkészô
filozófiai tanításokhoz fûzôdô
viszonyát kell vizsgálat tárgyává
tennünk. Egy ilyen vizsgálódás
persze önálló tanulmányt
követelne. Ezért befejezésül
itt csak az egyik fontos, de elhanyagolt filozófiai
inspirációra hívjuk föl
a figyelmet: Henri Bergsonéra.
A József Attila-kutatás a kortársak
figyelmeztetései ellenére sem foglalkozott
kellô mértékben a Bergson filozófiája
és József Attila világképe
közötti kapcsolattal, noha a költô
a francia bölcselô rendszerének
egyik alapfogalmát emelte egyik legjelentôsebb
verse, a sokat elemzett Eszmélet címévé.
Vágó Márta emlékezése
mint forrásra a Teremtô fejlôdés
címû Bergson-könyvre irányítja
figyelmünket:
"Bergsonról kezdett beszélni,
és amikor észrevette, hogy nem nagyon
figyelek oda, magánkívül volt:
— Én akkor hogy kínlódtam
vele, hogy eredetiben olvassam az Évolution
Créatrice-t, a te példányodat,
hogy el ne maradjak mögötted! — dühöngött
… Aztán mégis elnevette magát,
legyintett: — Na hiszen, azért nekem
jó volt, hogy azt is megtanultam!" [31]
Nézzük tehát, hogyan használta
föl a tanultakat a mikro- és makrokozmosz
közötti kapcsolatteremtés során.
A Teremtô fejlôdésben Bergson
a metafizikusról ezt írja:
"Tulajdonképpeni feladata nem volna-e
az, hogy … visszavigye az anyagot eredetéhez,
és fokozatosan szerkesszen egy kozmológiát,
mely nem volna más, mint megfordított
lélektudomány. Mindaz, ami a fizikusnak
s a matematikusnak mint pozitív jelenik meg,
ebbôl a szempontból az igazi, a lélektani
terminusokban meghatározandó pozitivitásnak
megszakítása vagy megfordítása
volna." [32]
Az alábbi idézetben József
Attila mintha a metafizikus számára
Bergson által kijelölt feladatot vállalta
volna magára:
"mindenség a semmiségbe,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat …
ûr a lelkem. Az anyához,
a nagy ûrhöz szállna, fönn.
Mint léggömböt kosarához,
a testemhez kötözöm.
Nem való ez, nem is álom,
úgy nevezik, szublimálom
ösztönöm …"
A költô közvetített a "mindenség
a semmiségbe" kozmológiája
és a "szublimálom ösztönöm"
pszichoanalízis között, de a kettôt
egymás fordítottjának fogja
föl. A lélek "a világ visszája",
ezért ha a mindenség a semmiségbe
tûnik, a gondolat, azaz a semmiség,
az anyagtalan fordítva a bensôbôl
elindul a mindenségbe. Innen visszatekintve
érthetjük meg az elôzô strófa
látszólag nehezen követhetô
spekulációját:
"Úgy szállong a semmi benne,
mint valami […]"
Azaz: a mindenség az ûrben leng; a
versmindenségben — fordítva!
— a semmi szállong. A költô
nem különbözô, hanem ellentétes
dolgokat hasonlított össze.
A semmi—valami és a mindenség—gondolat
dialektikus egységéhez szervesen kapcsolódik
az idézett részlet léghajóhasonlata,
test—lélek ellentétes egységének
érzékeltetése. Ez a kérdés,
mint a Vágó Mártához
írott levélbôl kitûnik,
már a húszas évek végén
is foglalkoztatta a költôt, és
— figyelemre méltó körülmény!
— a test—lélek egység szemléltetésére
már ekkor felhasználta a léghajóhasonlatot:
"Szörnyû a test, olyan súlyos
és muszáj cipelni, hogy a szellem
elvégezhesse munkáját. Mint
ahogy burok van a léghajó gázán
és szörnyû súlyokat cipel,
hogy amikor kell le bírjon szállani
… magát öli meg a test — kiradírozza
magát a világból, hogy ne legyen
más, csak szellem, mert azt hiszi, hogy ô
is azzá válik, holott csak megszûnik
élni." [33]
Amikor a levél keletkezett, József
Attila éppen frissen olvasta a Teremtô
fejlôdést. A könyvnek a test és
lélek, illetve a test és az eszmélet
viszonyáról, általánosabban
az anyag és az életlendület összefüggésérôl
írott oldalain ilyen és ehhez hasonló
fejtegetésekre bukkanunk:
"Az életlendület … teremtés-igény.
Nem teremthet abszolúte, mert maga elôtt
találja az anyagot, azaz mozgásának
fordítottját. De belekapaszkodik ebbe
az anyagba, mely maga a szükségszerûség,
s igyekszik belevinni a lehetô legtöbb
meghatározatlanságot." [34]
Feltételezésünk szerint ezzel
a rábukkanással József Attila
rátalálását ismételjük
meg. Az anyag lehúzó, a szellem felfelé
törô ereje közötti küzdelem
és e küzdelem eredményeként
az ember "lebegése", azaz élete
mindaddig, míg a szellem az ûrbe, a
test az anyagba be nem olvad — nos, ez eredetében
bergsoni, megfogalmazásában József
Attila-i gondolat. A táguló világegyetem
elmélete tehát nem közvetlenül,
reflexió nélkül, hanem csak kettôs
bergsoni inspiráció közvetítésével
volt beépíthetô a költôi
világképbe, és volt összekapcsolható
a freudi elemmel. [35]
Jegyzetek:
* Itt és a következôkben a szerzôk
kiemeléseit figyelmen kívül hagytam;
minden kiemelés tôlem származik.
— T. Gy.
1 Lassovszky Károly: Világrendszerek.
A Magyar Szemle Kincsestára. 1929. 33. old.
2 Németh Andor: József Attila és
kora. Lásd: A szélén behajtva.
Magvetô 1973. 515. old.
3 Isaac Newton: A világ rendszerérôl
és egyéb írások. Helikon
1977. 311—313., 221—222., 262. és
165. old.
4 James Jeans: A csillagos ég titkai. 1936.
139—140., 141., 142., 146., 147. old.
5 Id. mû, 73. old.
6 Lope de Vega — Kosztolányi Dezsô:
Szonett a szonettrôl. Nyugat, 1921. 286. old.
7 Vágó Márta: József
Attila. Szépirodalmi Könyvkiadó
1975. 296 old.
8 József Attila József Jolánnak
(Bécs, 1926. júl. ?).; József
Attila József Jolánnak (Párizs,
1926. XI. 2.). Lásd József Attila
Válogatot levelezése. Akadémiai
Kiadó 1976. 107., 123. old.
9 József Attila: Irodalom és szocializmus
(gépiratos változat). József
Attila Összes mûvei III. Akadémiai
Kiadó, 1958. 319. old.
10 Uo. 258. old.
11 Albert Einstein: A különleges és
az általános relativitás elmélete.
Pantheon 1921. — Az ennek alapján készült
késôbbi kiadás címe A
speciális és általános
relativitás elmélete — A szerk.
12 Galamb Ödön: Makói évek
(József Attila élete nyomában
— I.). Cserépfalvi 1941. A 71. oldalon
erre vonatkozólag a következôket
olvashatjuk: "Az Einstein-féle relativitáselmélet
a húszas évek elején java divatját
élte. Attilával folytatott megbeszéléseinkben
többször szóba került. Azokra
a fizikai és geometriai kérdésekre
azonban, amelyeket levelében felhozott, aligha
adhattam érdemleges választ."
Ha népszerûsítô könyvekrôl
beszélünk, elsôsorban magának
Einsteinnek említett, a nagyközönség
számára írott könyve jöhet
számításba.
13 József Attila Galamb Ödönnek
(Bécs, 1926. jan. ?). Id. mû 90. old.
14 József Attila Gáspár Endrének
(Párizs, 1926. okt. ?). Uo. 120 old.
15 Lásd József Attila összes
m_vei III. 54. old.
16 Vágó Márta: id. mû,
295—296. old.
17 Esztétikai töredékek. József
Attila Összes mûvei III. 236. old.
18 Irodalom és szocializmus. Id. mû,
92. old.
19 Az Istenek halnak, az Ember él. Uo. 48.
old.
20 Irodalom és szocializmus. Uo. 93. old.
21 Uo. 91. old.
22 Uo. 99. old.
23 József Attila: Ázsia lelke. Lásd
uo. 181. old.
24 József Attila: Természettudomány
és marxizmus. Uo. 17. old.
25 József Attila: Egyéniség
és valóság. Uo. 120. old.
26 Ázsia lelke. Uo. 180. old.
27 József Attila: Horváth János:
Magyar versek könyve. Uo. 190. old.
28 Vágó Márta: Id. mû,
296. old.
29 Uo. 299. old.
30 József Attila Gyömrôi Editnek
(Bp. 1936. okt. 28.). József Attila Válogatott
levelezése. 340. old.
31 Vágó Márta: id. mû,
245. old.
32 Henri Bergson: Teremtô fejlôdés.
Magyar Tudományos Akadémia XVI. 338.
1930. 191—192. old.
33 József Attila Vágó Mártának
(Bp. 1928. okt. 12.). Id. mû, 225. old.
34 Id. mû, 229. old.
35 A munka során azokra a tanulmányokra
támaszkodhattam legtöbb haszonnal, amelyek
— rövidebben vagy hosszabban — József
Attila költôi világképét
elemezték. Köztük ebben a vonatkozásban
különösen kiemelkedôek Tamás
Attila írásai. A legnagyobb nehézséget
viszont az eszmetörténeti kutatás
viszonylagos hátramaradottsága okozta,
különösen a költô természettudományos-természetfilozófiai
mûveltsége területén. József
Attila költészetének mélyebb
megértéséhez pedig az egyik
út ezen a tartományon keresztül
vezet.
Copyright © Tverdota György Irodalomtörténeti
Közlemények, 1979/2 József Attila
útjain, 398—422. old. |
|
